Matt Johnson Anthony Bourdain sztárséf életéről forgatott filmet, amely távolabb nem is állhatna egy klasszikus életrajzi darabtól. Nem egy zseni születését mutatja be, hanem egy srácot, aki bármit hajlandó megtenni a kiszemelt lányért, csak egy dolgot nem: őszintén vállalni önmagát.
Az életrajzi film a mozival szinte egyidős zsáner, és általában elég szigorú narratív struktúrát követ, igencsak kiszámítható végkifejlettel. Nyomon követjük, ahogy a nehézségek ellenére a főhős eljut addig a fázisig, amit már mi is ismerünk. Mint minden műfaj, az életrajzi film is sokat változott az elmúlt évtizedekben, megjelentek azok a darabok, amelyek sajátosabb nézőpontot választottak. Az egyik ilyen lehetőség, hogy a rendező egy specifikus életszakaszra koncentrál, abban próbálja megmutatni a személyiség legkülönfélébb oldalait. Odáig azonban kevesen merészkedtek, mint Matt Johnson, aki egy idézettel kezdi a Tonyt:
maga a főhős fogalmazott úgy életrajzi könyvében, hogy fiatalon csupán egy nárcisztikus bunkó volt, akire ráfért volna egy alapos seggbe rúgás.
Az élet teljesítette is a vágyait, a film pedig ezt a rövid időszakot dolgozza fel.
A fiatal Tony Bourdain (Dominic Sessa) az 1970-es években írói ambíciókat dédelgető egyetemista volt, akinek tehetségénél csak önbizalma volt nagyobb. Így bár meg volt arról győződve, hogy ő kapja iskolája regényírói ösztöndíját, a bizottság nem értékelte arrogáns produkcióját. Tony az elmaradt ösztöndíj után, egy hirtelen ötlet és egy lány, Nancy (Emilia Jones) miatt Provincetownba utazik, ahol a fedősztori szerint épp regényén dolgozik. De egy éjszakai verekedés után az egyik helyi étterem konyhájában köt ki a titokzatos Séf (Antonio Banderas) és segédje, Sal (Leo Woodall) mellett. A konyhában valóban új otthonra lel, de nem úgy, ahogy várnánk, az álcát pedig továbbra is fenn kell tartania.
Ami elsőként magával ragadó ezzel a filmmel kapcsolatban, az az atmoszféra.
Provincetown kitűnő helyszín, árad belőle a ‘70-es évek fülledt, mai szemmel mégis különös patinával rendelkező hangulata. Egy olyan évtized kontúrjai jelennek meg a képernyőn, amelyet meghatároztak a kulturális változások, az új világrend viszont sokakban szorongást is keltett. Azonban Johnson továbblép annál, hogy csupán díszleteiben és külsőségeiben idézze meg a korszakot, és mind attitűdben, mind karakteralkotásban közel kerül Új-Hollywoodhoz. A Diploma előtt, a Bonnie és Clyde, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök férfikarakterei idéződnek meg Tony figurájában, hiszen egy olyan embert követünk, aki szerepek felvételével próbálja megtalálni a helyét az új világban.
A főszereplőnek minden eszköze meglenne ahhoz, hogy uralja saját életét, mégis sodródik, nem tud autonóm döntéseket hozni.
A film tulajdonképpen két férfikép versengése a fiatal Tonyért. Sal személyében megjelenik a ‘70-es évek szexuális szabadságának zabolázatlan változata, a Séf pedig a klasszikus maszkulinitást képviseli, amely elsősorban a közösség szolgálatában, az elesettek segítésében ölt testet. A film érzékenyen építi a dilemmát, Tony kezdetben elcsábul a szabadság irányába, ugyanakkor egy konkrét ponton szembesül azzal, hogy ő nem Salhoz hasonló ember szeretne lenni. Johnson ebben a jelenetben egy alig észrevehető, de nagyon konzekvensen végigvitt vizuális motívummal ábrázolja a karakter döntését.
Ha lélektani szempontból elemezzük, a Tony arról szól, hogy a címszereplő képes-e magában felfedezni azt, amit a környezete meglátott benne. Ahhoz, hogy esélyünk legyen befutni a számunkra kijelölt pályát, elsősorban magunkban kell hinnünk, hiszen ha ez nincs meg, minden segítséget eldobhatunk. Nagyon könnyű úgy beleragadni egy élethelyzetbe, hogy minden mögé hajlandóak vagyunk hamis ideológiákat képzelni. Ha feltesszük a kérdést, Tony miért nem képes sokadik nekifutásra sem igazat mondani, amikor ezzel sokkal kevesebbet kockáztat, csak arra juthatunk, hogy ragaszkodik a képhez, ami a fejében él, és amely szerint ő tényleg csak sodródik. Máig kevés olyan életrajzi film készül, amely ennyire keveset mutat meg a főhős életének azon szakaszából, amikor már teljes erejében, szakmája csúcsán láthatjuk.
Johnson nem csábul el a zsenikultusz irányába, hű marad a film elején olvasható hitvalláshoz.
Ennek egyik oka lehet, hogy a rendező szerint alapvetően minden fiatal korban dől el, a későbbi események az itteni tapasztalatok következményei lesznek. De van talán egy ennél cinikusabb olvasata is ennek az alkotói döntésnek: az elmúlt években annyi sikeres gasztronómiával foglalkozó film és sorozat készült, hogy nem lett volna értelme még egyszer végignézni, ahogy elkészülnek a mesés fogások.
Utóbbi olvasatot erősíti az is, hogy a gasztronómiával kapcsolatban valóban nem tud igazán érdekeset állítani a film. A Séf minden tekintetben feddhetetlen karakter, aki kizárólag a közjó érdekében cselekszik, az ételekkel kapcsolatban pedig szintén a közösségi jelleget emeli ki a rendező. Ebből a szempontból a legfontosabb jelenet, amikor az étterem megmentéséért szerveznek közösségi sütést. Az is egyértelmű azonban minden konyhai szakasz során, hogy egy ilyen ökoszisztéma csak akkor tud működni, ha a kollégák közötti bizalom kellően mély.
A konyhai vonal mellett a szerelmi szállal sem igazán tudtak mit kezdeni az alkotók.
Klasszikus forgatókönyvírói fogásként csak arra volt jó, hogy a történet helyszínére rángassa a főhőst. A színészi játék viszont elsőrangú. A kisebb mellékszerepekben is kiváló karakterszínészeket láthatunk (például a remek öniróniával játszó Stavros Halkiast). Dominic Sessa a Téli szünet után ismét bizonyítja, hogy régi vágású filmsztár alkat, akinek sajátos karizmája van, magabiztosan hozza a hisztis kisfiút, de a történet végén hiteles az átalakulása is. Antonio Banderas és Leo Woodall nem mutat radikálisan mást ebben a moziban, mint bármikor máskor, de két igazi ziccerszerepet kaptak, amelyekben látványos gesztusok nélkül lehetett mélységeket megmutatni.
A Tony az idei év egyik legkellemesebb meglepetése. Bár az önéletrajzi műfaj és a fine dining-hullám is kezd fáradni,
Matt Johnson demonstrálta, hogy még lehet ezekben a kategóriákban is emlékezeteset alkotni.
Csupán arra van szükség, hogy az alkotó tényleg kitartson a koncepciója mellett.
Tony – Egy séf születése (Tony), 2026. Rendezte: Matt Johnson. Írta: Matt Johnson, Matthew Miller, Todd Bartels, Lou Howe. Szereplők: Dominic Sessa, Antonio Banderas, Leo Woodall, Emilia Jones, Dagmara Domińczyk. Fogalmazza: ADS Service.
A Tony – Egy séf születése a Magyar Filmadatbázison.
